8.1 Fejezet - Átok

   - Elnézést, de összekever valakivel. A nevem Evelyn. Evelyn Dries.
   - Oh, sajnálom. Tényleg összekevertelek valakivel. Bocsáss meg - ül le végre a tanári székre, viszont ekkor kopogás hallatszik, majd újabb nyikorgás.
   - Elnézést kérek a késésért. A nevem...
   - Stefan Salvatore - csúszik ki a számon. Nem akartam, de kicsúszott. Egyszerűen nem bírtam magamban tartani azt a nevet, amivel már találkoztam. Ez a név volt az álmom középpontja, a főszereplője. Miért kellett kimondanom? Miért nem tudtam elhallgatni? Most ismét mindenki engem néz. Mindenki kivéve Carolinet, ő ugyanis Stefanon legelteti a szemeit.
   - Honnan ismersz? - szólal meg a fiú összeráncolt homlokkal, kiváncsi szemekkel.
   - Én... nem, vagyis... nem tudom - makogok. Nem tudom mit beszélek. Nem tudom, hogy hogyan fejezzem ki magam. Mégis hogyan mondjam azt neki, hogy megálmodtam a mai, a holnapi, de még az azutáni napot is? Hülyének nézne. Biztosan azonnal orvoshoz vinne.
   - Foglalj helyet, úrfi - szólal meg végre Mr. Saltzman. Stan engedelmeskedik és azonnal helyet foglal magának Caroline mögött.

   - Bonnie, most rögtön gyere velem az udvarra. Beszélnünk kell, de ezt senki sem hallhatja. De előbb keresd meg Carolinet, én meg megkeresem Mattet. Nekük is hallaniuk kell.
   - De mondd már mi a helyzet! - kíváncsiskodik.
   - Majd, ha ők is itt lesznek.

7. Fejezet - Vissza a jelenbe

   - Bizony. Én lennék az. A te Evad. A te egyetlen és igazi Evad.
   - Mit keresel itt? Te meghaltál!
   - Még te is elhitted? Azt hittem több eszed van annál, hogy bedőlj egy ilyen kis történetnek.  

   - Mi folyik itt Stefan? - fordulok az említett személy felé, aki le sem veszi a tekintetét a lányról. - Miert hasonlít ennyire rám? Pontosan úgy néz ki mint én. Ki ő? Honnan ismered?
   - Ohh, szóval még nem tud semmiről? De kár. Nekem kell így mindent elmondanom neki, de először, ha nem haragszotok, bemennék - ezzel már veszi is az irányt a nappali felé.
   - Stefan! Hol vagy te átkozott? Meg merted ezt tenni velem? Hol vagy? - hallatszanak a hangok a lépcső felől.
   - Damon - lehelem ki tele félelemmel a nevet.
   - Nocsak, nocsak. Kit látnak szemeim? Csak nem Damon Salvatore? - lép közelebb Damonhoz a számomra még mindig ismeretlen lány.
   - Hmm, Eva. Tudtommal meghaltál - köszönti azonnal egy csókkal Damon.
   - Na de kérlek. Ennyire gyengének tartasz engem? Amúgy meg, te sokkal jobban köszöntöttél, mint Steffi. Talán neked már nem is hiányoztam? - Stefanra veti a pillantását, miközben még mindig Damon karjaiban van.  
   - Mit keresel itt? - kérdezi Stefan, közben meg próbál nem összerogyni.

6. Fejezet - Titkok hálójában

  Három érzés versenyezik bennem. A csalódottság, mivel mégiscsak a saját bátyja rabolt el engem, a boldogság, hogy végre láthatom és rám talált. Talán ki is tud innen vinni. Viszont, ami a legerősebb érzés, a gyűlölet.

   - Tudom mire gondolsz. Felejtsd el! A lány itt marad! - ejt ki minden egyes szót erőteljesen Damon, miközben közel sétál Stefanhoz.
   - Nem marad itt! Elviszem. Haza, hozzájuk! - kiálltja vissza amolyan válaszul Stefan, majd megragadja a karom gyengéden, vigyázva, nehogy megszorítsa.
   - Gyere - suttogja és már vezet is az ajtó fele.
   - Azt mondtam itt marad! - ordít tele torokból Damon, majd ököllel megüti Stefant, amit ő azonnal viszonoz is.
   - Elhallgass! Te is olyan vagy, mint... - gyengül el Stefan hangja, majd teljesen elhalkul.
   - Mint Eva? Ezt most úgy értsem, hogy csak magamra gondolok? Hát nem. Én most Evelynre gondolok és arra, hogy boldog legyen.
   - Szerinted ez neki a boldogság? Hogy bezárod ide, mint egy bűnözőt? Te nem vagy normális! Súlyos eset vagy!
   - Idefigyelj, öcsi...

5. Fejezet - Felismerés

   Feláll és felém közeledik. Moccanni sem bírok, viszont ő csak jön felém hatalmas mosollyal az arcán. Ki ő? És miért volt olyan ismerős, míg háttal ült nekem?
   - Eva? Hogyan? Ez lehetetlen! - szól hozzám kedvesen.
   - Elnézést. Összekever valakivel. A nevem Evelyn és nem Eva. Sajnálom.
   - Miért tagadod le magad? Hát már meg sem akarod ismerni a régi jó barátodat? - simítja végig az arcom, majd a keze megáll a vállamon.
   - Mint már mondtam, a nevem Evelyn. Nem tudom kicsoda az az Eva, de nem is érdekel. Kérem vegye le a kezét rólam! - lököm le magamról, mire ő megragad és kivisz a Grillből.
   - Maga megőrült? Hagyjon békén! Engedjen el most azonnal!
   - Te most velem jössz! - jelenti ki durván, majd belök egy autó hátsóülésére és rám zárja az ajtókat.

   - Mi? Hol vagyok? - nyitom ki a szemeimet. Körülnézek, de minden idegen. Egy nagyon tágas szobában vagyok, ami gyönyörűen be van rendezve mindenféle régies bútorokkal és díszekkel. Gyönyörű hely.
   - Tessék! Idd meg. Jót tesz - ad a kezembe egy pohár teát, amit én rögtön szembe is öntök vele.
   - Idd meg te, ha tetszik.
   - Na idefigyelj, kislány. Amíg itt vagy velem, addig hálával kell felém fordulnod - hajol közel hozzám.

4. Fejezet - Emlékburok

   - Mi? Mi történik? Ki az? Hagyjál! - sikítozok, miközben Bonnie próbál nyugtatni.
   - Csak én vagyok az, Eve. Nyugi, én vagyok az. Matt - fordít magával szembe a fiú.
   - Matt! Jézusom, annyira megijesztettél - ölelem át szorosan.
   - Sajnálom. Nem akartalak megijeszteni. Nem gondoltam, hogy ennyire megilletődsz majd.
   - Csupán el voltam gondolkodva. Nem a te hibád - nyugtatom le a magát okoló fiút, aki egy mosolyt dob oda nekem. Ekkor jut eszembe, hogy miért is vagyok ott ahol. Gyorsan megfordulok, hátha láthatom még az alakot, akivel Stefan beszélt, de persze már az autó sincs a helyén, ami nem meglepő, hiszen sokáig vinnyoghattam.
   - Hazavihetlek titeket? Caroline is mindjárt jön. Mehetnénk négyesben, mint régen, csak most kocsival.
   - Caroline megérkezett - szól közbe Caroline, miközben sétál le a lépcsőn.
   - Nos? Mehetünk? - pattan ki a bőréből Matt. Bonnieval egymásra nézünk, majd amolyan "miért ne?" tekintettel beleegyezésképpen bólintunk.
   Az autóhoz érve Caroline furcsamód a hátsóüléshez veszi az irányt, amit Bonnie nem bír ki nem szóvá tenni:

3. Fejezet - Borzongás

   Egyszerűen nem akarok hinni a szememnek. Ilyesmi nem létezik. Csak káprázna a szemem? Nem, hiszen ez a valóság. Tényleg a valóság, de mégis, ez hogyan lehetséges?
   - Bonnie - suttogom annyira halkan, hogy csak én hallhatom.
   Amit én félelemmel és aggodalommal tele bámulok, azt Pete csodálattal és érdeklődve nézi. Lehetetlen.
   - Mi a...? - szalad ki a számon hangosan. Ezt már ők is meghallják és félbehagyják a dolgot, majd felém néznek.
   - Eve! Eve, mi csupán... - próbál magyarázkodni Bonnie.
   - Ezt nem lehet megmagyarázni, Bonnie. Láttam, amit láttam. Pete tenyere tűzben égett. Ezt hogyan lehet megmagyarázni? - tör fel belőlem a mélyen lappangott düh.
   - Figyelj, Evelyn. Én sem tudom hogyan, de először egymagamban próbálkoztam. Nagyon akartam, hogy bekapcsolódjon a TV és ha hiszed, ha nem, sikerült. Csupán koncentrálással. Majd később feljött Pete, hogy jó éjt kívánjon, de pontosan akkor lépett be, amikor azon voltam, hogyan lehet felemelni egy palackot anélkül, hogy hozzáérnék. Végül ez is sikerült. Petenek ez nagyon tetszett, így kísérletezni kezdtünk. Ide jutottunk. Meg tudtam gyújtani a kezét a szabad akaratommal, anélkül, hogy ez fájna neki. Figyelj, én sem tudom mi ez az egész, de nagyon furcsa. Tudom, most bolondnak gondolsz, de láthattad! Ha szeretnéd bebizonyítom még valamivel - néz mélyen a szemembe Bonnie. Nem tudom mit gondoljak. Egyszerre félek tőle, de meg is értem őt. Viszont, hogyan lehetséges ez? Az ilyesmi a mesékben egyértelmű dolog, de a valóságban?

2. Fejezet - Félelem

   Stefan. Már jópár perce nézhetjük egymást, amikor Bonnie köszörüli meg a torkát, majd így szól:
   - Eve, jössz?
   - Persze, menj csak előre, utólérlek - persze ő veszi a célzást és már indul is kifele.
   - Köszönöm - nézek vissza a megmentőmre, akinek még mindig a két karja melegít engem. Különös érzés. Olyan... Olyan varázslatos.
   - Ez csak természetes - lágy hangja csiklandozza az arcom.
   Mire föleszmélek, a karjai már nem melegítenek. Ismét csak egymást nézzük, miközben egy szót sem szólunk. Végül ő töri meg a varázslatos pillanatot:
   - Hazavihetlek? - kérdezi, miközben egy kósza hajszálat söpör ki a csodálatos szeméből. - Valami baj van? - töri meg gondolataimat. Csak most jut el az agyamig, hogy mit is kérdezett. Tessék? Még, hogy hazavihet-e?
   - Ohh... Köszönöm, - válaszolok lágy hangon - de nem lehet. Bonnie.
   - Vihetjük őt is - nevet föl lágyan.
   - Ha nem esik nehezedre... - mosolygok visszafogottan.

   - Már azt hittem nem is jössz! - köszönt "szívélyesen" Bonnie.
   - Bocs, Bonnie, csak... - fejezném be a mondatot, amikor Stefan közbevág.
   - Kárpótollak egy fuvarral.

1. Fejezet - Újrakezdés

    "Kedves Naplóm! 

Ma ismét nekivágok az iskolának három hónap után, ugyanis ma lesz az első tanítási nap. Nagyon szeretnék már találkozni Caroline-nal és Matt-tel, de legfőképp Bonnieval, mivel egész nyáron a nagymamájánál volt, ahol még térerő sincs, ezért nemhogy találkozni, de még telefonon beszélni sem tudtunk. Sok lesz a bepótolnivaló és főleg a mesélnivaló. Legalábbis az ő részéről. Én ugyanis idén nyáron sehol sem voltam. Néha kisétáltunk a patakhoz Pete-tel, esetleg elmentünk a Grillbe Matt-tel, vagy moziba Caroline-nal de amúgy semmi különös. Itthon ültem és TV-ztem, ami aztán ultra unalmas volt.

Allítólag új töritanárunk lesz, mivel Mr. Tanner külföldre költözött. Fura lesz nélküle, de azért kiváncsi is vagyok az új alakra. Nem mellesleg ma van anya halálának évfordulója. Ma pontosan egy éve, hogy a rendőrök holtan találták az erdő kellős közepén, ugyanis vadállat támadás volt. Az állat rettenetesen széttépte anya testét, amit a mai napig nem tudok elfelejteni. Akkoriban a látványától napokig rémálmaim voltak, amik mostanra szerencsére megszüntek. Minden nap gondolok rá, a mosolyára, a vicceire és legfőképp arra, mennyire is aggódott mindig értem, ami akkor persze idegesített, de most rettentően hiányzik. Most viszont inkább megyek is öltözni, hanem még a végén elkések már az első napon."