3. Fejezet - Borzongás

   Egyszerűen nem akarok hinni a szememnek. Ilyesmi nem létezik. Csak káprázna a szemem? Nem, hiszen ez a valóság. Tényleg a valóság, de mégis, ez hogyan lehetséges?
   - Bonnie - suttogom annyira halkan, hogy csak én hallhatom.
   Amit én félelemmel és aggodalommal tele bámulok, azt Pete csodálattal és érdeklődve nézi. Lehetetlen.
   - Mi a...? - szalad ki a számon hangosan. Ezt már ők is meghallják és félbehagyják a dolgot, majd felém néznek.
   - Eve! Eve, mi csupán... - próbál magyarázkodni Bonnie.
   - Ezt nem lehet megmagyarázni, Bonnie. Láttam, amit láttam. Pete tenyere tűzben égett. Ezt hogyan lehet megmagyarázni? - tör fel belőlem a mélyen lappangott düh.
   - Figyelj, Evelyn. Én sem tudom hogyan, de először egymagamban próbálkoztam. Nagyon akartam, hogy bekapcsolódjon a TV és ha hiszed, ha nem, sikerült. Csupán koncentrálással. Majd később feljött Pete, hogy jó éjt kívánjon, de pontosan akkor lépett be, amikor azon voltam, hogyan lehet felemelni egy palackot anélkül, hogy hozzáérnék. Végül ez is sikerült. Petenek ez nagyon tetszett, így kísérletezni kezdtünk. Ide jutottunk. Meg tudtam gyújtani a kezét a szabad akaratommal, anélkül, hogy ez fájna neki. Figyelj, én sem tudom mi ez az egész, de nagyon furcsa. Tudom, most bolondnak gondolsz, de láthattad! Ha szeretnéd bebizonyítom még valamivel - néz mélyen a szemembe Bonnie. Nem tudom mit gondoljak. Egyszerre félek tőle, de meg is értem őt. Viszont, hogyan lehetséges ez? Az ilyesmi a mesékben egyértelmű dolog, de a valóságban?

2. Fejezet - Félelem

   Stefan. Már jópár perce nézhetjük egymást, amikor Bonnie köszörüli meg a torkát, majd így szól:
   - Eve, jössz?
   - Persze, menj csak előre, utólérlek - persze ő veszi a célzást és már indul is kifele.
   - Köszönöm - nézek vissza a megmentőmre, akinek még mindig a két karja melegít engem. Különös érzés. Olyan... Olyan varázslatos.
   - Ez csak természetes - lágy hangja csiklandozza az arcom.
   Mire föleszmélek, a karjai már nem melegítenek. Ismét csak egymást nézzük, miközben egy szót sem szólunk. Végül ő töri meg a varázslatos pillanatot:
   - Hazavihetlek? - kérdezi, miközben egy kósza hajszálat söpör ki a csodálatos szeméből. - Valami baj van? - töri meg gondolataimat. Csak most jut el az agyamig, hogy mit is kérdezett. Tessék? Még, hogy hazavihet-e?
   - Ohh... Köszönöm, - válaszolok lágy hangon - de nem lehet. Bonnie.
   - Vihetjük őt is - nevet föl lágyan.
   - Ha nem esik nehezedre... - mosolygok visszafogottan.

   - Már azt hittem nem is jössz! - köszönt "szívélyesen" Bonnie.
   - Bocs, Bonnie, csak... - fejezném be a mondatot, amikor Stefan közbevág.
   - Kárpótollak egy fuvarral.

1. Fejezet - Újrakezdés

    "Kedves Naplóm! 

Ma ismét nekivágok az iskolának három hónap után, ugyanis ma lesz az első tanítási nap. Nagyon szeretnék már találkozni Caroline-nal és Matt-tel, de legfőképp Bonnieval, mivel egész nyáron a nagymamájánál volt, ahol még térerő sincs, ezért nemhogy találkozni, de még telefonon beszélni sem tudtunk. Sok lesz a bepótolnivaló és főleg a mesélnivaló. Legalábbis az ő részéről. Én ugyanis idén nyáron sehol sem voltam. Néha kisétáltunk a patakhoz Pete-tel, esetleg elmentünk a Grillbe Matt-tel, vagy moziba Caroline-nal de amúgy semmi különös. Itthon ültem és TV-ztem, ami aztán ultra unalmas volt.

Allítólag új töritanárunk lesz, mivel Mr. Tanner külföldre költözött. Fura lesz nélküle, de azért kiváncsi is vagyok az új alakra. Nem mellesleg ma van anya halálának évfordulója. Ma pontosan egy éve, hogy a rendőrök holtan találták az erdő kellős közepén, ugyanis vadállat támadás volt. Az állat rettenetesen széttépte anya testét, amit a mai napig nem tudok elfelejteni. Akkoriban a látványától napokig rémálmaim voltak, amik mostanra szerencsére megszüntek. Minden nap gondolok rá, a mosolyára, a vicceire és legfőképp arra, mennyire is aggódott mindig értem, ami akkor persze idegesített, de most rettentően hiányzik. Most viszont inkább megyek is öltözni, hanem még a végén elkések már az első napon."