7. Fejezet - Vissza a jelenbe

   - Bizony. Én lennék az. A te Evad. A te egyetlen és igazi Evad.
   - Mit keresel itt? Te meghaltál!
   - Még te is elhitted? Azt hittem több eszed van annál, hogy bedőlj egy ilyen kis történetnek.  

   - Mi folyik itt Stefan? - fordulok az említett személy felé, aki le sem veszi a tekintetét a lányról. - Miert hasonlít ennyire rám? Pontosan úgy néz ki mint én. Ki ő? Honnan ismered?
   - Ohh, szóval még nem tud semmiről? De kár. Nekem kell így mindent elmondanom neki, de először, ha nem haragszotok, bemennék - ezzel már veszi is az irányt a nappali felé.
   - Stefan! Hol vagy te átkozott? Meg merted ezt tenni velem? Hol vagy? - hallatszanak a hangok a lépcső felől.
   - Damon - lehelem ki tele félelemmel a nevet.
   - Nocsak, nocsak. Kit látnak szemeim? Csak nem Damon Salvatore? - lép közelebb Damonhoz a számomra még mindig ismeretlen lány.
   - Hmm, Eva. Tudtommal meghaltál - köszönti azonnal egy csókkal Damon.
   - Na de kérlek. Ennyire gyengének tartasz engem? Amúgy meg, te sokkal jobban köszöntöttél, mint Steffi. Talán neked már nem is hiányoztam? - Stefanra veti a pillantását, miközben még mindig Damon karjaiban van.  
   - Mit keresel itt? - kérdezi Stefan, közben meg próbál nem összerogyni.

   - Gondoltam ideje visszatérnem. Már eleget szenvedtetek miattam, nem igaz?
   - Ki vagy te? És miért nézel pont úgy ki, mint én? - fordulok felé.
   - Áhh, hát megszólalt a kis hasonmás is! - riad rám vérben izzó szemekkel.
   - Hallgass el, Eva. Ne keverd bele semmibe, ő nem tud és nem is tehet semmiről! - nyugtatja Stefan.
   - De igen. Ő tehet mindenről. Ő tehet arról, hogy a férfi, akit szeretek, most nem úgy viselkedik velem, mint kellene. Elvette a szerelmemet, Stefan - közeledik Stefanhoz, míg végül csak pár centi választja el ajkukat. - Téged - simítja végig az arcát, majd rám néz és egyenesen felém indul. Megtorpanok, de próbálom leplezni félelmemet. Próbálom azt sugározni magamból, hogy minden rendben van. De mégis hogyan lenne minden rendben? Kérdem én, hogyan tudnék magabiztos, rezzenéstelen arccal ránézni, amikor semmi sincs rendben? Félek. Nem. Rettegek. Rettegek ettől a helyzettől, rettegek ezektől az alakoktól, rettegek attól, amit hallok. Ők mind tudják ki vagyok, de én nem tudom kik ők. Igazságtalanság, de nem csupán ez. Minden igazságtalanság. Ez az egész dolog... Foglaljuk csak össze. Egy idegen alak elrabol, akinek, később kiderül, Damon a neve, nem mellesleg az új osztálytársam bátyja és mindent tud rólam. Egyszer csak felbukkan Stefan és leszúrja a testvérét, mikor az egyre furcsább, már-már beteges dolgokat mond. Később végre kimehetnék innen, mikor végül egy lány bukkan fel, aki pontosan úgy néz ki, mint én. Kiköpött másom. Ekkor Damon lejön a lépcsőn és, mint aki jól végezte dolgát, odasétál a lányhoz és megcsókolja, mintha csak egy párt alkotnának. A lány pedig azzal vádol, hogy elvettem tőle Stefant, ami persze nem igaz. Én vagyok az egyetlen, aki nem érti meg ezt az egészet? Gondolataimból viszont egy hideg kéz zökkent ki, ami egyenesen a torkomat szorítja.
   - Hagyd békén Stefant, te kis...
   - Engedd el! - kiált föl Stefan és azonnal a segítségemre siet.
   - Öcsi, már annyira örültem, hogy láthatok egy kis csajbunyót. Elrontottad a napomat - horkant fel Damon, miközben leteszi a félig wiskey-vel töltött poharát.
   - Eve, most azonnal menj el innen! - kiált rám Stefan, amit először fel sem tudok fogni. Csupán a harmadik vagy negyedik szólítást hallom meg, de ekkor engedelmeskedek is a hangnak és azonnal kiszaladok az udvarra. Nem tudom hol vagyok, vagy, hogy merre indulhatnék, de most nem ez a lényeg. A lényeg, hogy el innen. El innen, messzire. Nagyon messzire. Hamarosan naplemente. El kell tünnöm innen. Itt nem vagyok biztonságban. Muszáj találnom legalább egy kis bunkert, ahol meghúzhatom magam.
 
   Sötét van. Fázom. Még mindig egy erdőben vagyok. Nem találok semmit, ahol meghúzhatnám magam. Félek. Amúgy is félek egy erdőben sétálgatni, sötétben meg maga a rémálom.
   -  Az egy házikó? - nézek magam elé, ahol egy fából készült hétvégi kuckót pillantok meg. Odasietek, hogy megnézzem lakik-e benne valaki. Mikor odaérek észreveszem, hogy az ajtaja nyitva áll. Bemegyek. Elhagyatottnak tűnik. Mindenfelé pókhálók vannak, a por pedig mindent ellep. Találok egy kapcsolót az egyik betört ablak mellet. Feloltom. Végre minden megvilágosodik előttem, de csupán egy pillanatig, ugyanis kiég a körte.
   - Basszus - szalad ki a számon. Mivel már eléggé álmos vagyok, inkább lefekszem a padlóra, ugyanis ágyat nem találok. Próbálok elaludni, de a gondolataim nem hagynak pihenni. Zavaros képek kísértenek. Azok a zavaros képek, amiket ma éltem át. Ezek a képek ugyanis emlékek. Emlékek, amiket legszívesebben elfelejtenék örökre, ha tehetném.

   - Eve! Kelj már fel! Úgy volt, hogy együtt megyünk ma suliba. Ne lustálkodj már! Elkésünk, ha még sokáig húzod a lóbőrt! - ugrik az ágyamra Bonnie.

   - Bonnie? Mi? Hogy kerülök ide?

   - Az este eléggé kiütötted magad Pete szülinapján. Kihasználtad, hogy apukád nem volt itthon - neveti el magát, miközben én komoly arccal nézek vissza rá és próbálom megérteni, mi folyik itt.
   - Kiütöttem magam? Pete szülinapja? Miről beszélsz?
   - Hát tényleg semmire sem emlékszel? Jézusom, ez komolyabb, mint gondoltam. Nagyon másnapos lehetsz. Arra sem emlékszel, hogy az asztalon táncoltunk te, én és Caroline?
   - Igazad van, tényleg másnapos vagyok. Semmire sem emlékszem és fáj a fejem - zárom le az ügyet és próbálok kikászálódni az ágyból. Egyenesen a szekrényhez megyek, hogy kiválasszam, miben is megyek ma suliba, majd a tükör felé pillantok. Riadtan állapítom meg, hogy Bonnienak igaza van. Tényleg részeg voltam az este. De akkor mi volt ez az egész Stefan ügy? Csak álmodtam volna mindezt?
   - Bonnie, figyelj csak. Milyen nap van ma?
   - Még ezt sem tudod? Hétfő, az első tanítási nap - fejezi ki könnyedén. Micsoda? Tehát akkor ezt az egész badarságot csak álmodtam? Tényleg csak álmodtam? De annyira élethű volt. Na mindegy, inkább elkészülök, mielőtt még Bonnie a nyakamnak esne.

   - Szia, papa! - nyomok egy puszit papa arcára, aki épp a konyhában készíti az uzsonnát.
   - Jó reggelt, Evelyn. Hogy aludtál?
   - Jól - hazudok, ugyanis arra sem emlékszem, mi volt tegnap. - Mikor jöttél haza?
   - Pár órája. Gondoltam megvárom, míg elmentek és csak azután fekszek le - magyarázza. - Bonnie?
   - Sminkel. Pete?
   - Elment már. Tylerrel. Érte jött autóval - jelenti ki könnyedén apa. Na ne! Tyler és Pete?
   - Na várj! Pete? Tyler? Kocsi? Suli? Mi? Tessék?
   - Örülnöd kellene, hogy végre próbálnak jól kijönni egymással.
   - Ezt te sem gondoltad komolyan, úgy-e? Pár hete még Pete véresen jött haza, Tylernek pedig eltörött az orra és a karja - akadok ki, mire apa csupán bólint egyet.
   - Kész vagyok. Mehetünk? - szól Bonnie, miközben sétál lefelé a lépcsőn.
   - Persze - válaszolok halkan, komoran.
   - Kocsival megyünk?
   - Te vezetsz - fejezem be a témát, majd nyomok egy puszit papa arcára és már megyek is ki az ajtón.

   - Nézz csak oda! - mutat a hátam mögé Bonnie. - Caroline...
   - ...szőke lett. Igen - fejezem be a mondatot.
   - Tegnap még vörös volt. Ez vagy paróka vagy ma korán fölkelt a festés miatt - szögezi le Bonnie.
   - Igaz, furcsa, de a második hitelesebb. Tudod Caroline mottóját: Mindent a szépségért! - kacsintok rá.
   - Vigyázz, jön -szól Bonnie, én meg azonnal elhallgatok, mintha csak megnémultam volna.
   - Csajok! Csajok! Hallottátok az új hírt? Két új arc is jön a suliba!
   - Neked is szép reggelt, Caroline - köszön "vissza" Bonnie.
   - Milyen két új arc? - kérdezek rá.
   - Egy új töritanár és egy új osztálytárs, aki állítólag nagyon szexi.
   - Caroline vadászni készül - szólal meg pimaszul Matt a hátam mögül. Bonnieval szívéjesen köszöntjük őt, miközben át is öleljük.
   - Hogy aludtál, Eve? Az este nagyon kiütötted magad - közli velem Matt.
   - A szerencse, hogy semmire sem emlékszem. Amúgy meg, jól, köszi - válaszolok semlegesen. Matt tekintete picit szomorkássá, vagy inkább csalódottá válik, mintha sajnálna valamit. Talán tettem valami olyasmit, amire mégiscsak emlékeznem kellene?
   Ekkor megszólal egy rég nem hallott hang. A csengő. Becsengettek, méghozzá törire.
   Várjunk csak. Az álmomban minden pontosan így történt. A papa a konyhában forgolódott, Pete után Tyler jött kocsival. Caroline közölte, hogy új osztálytárs jön, Matt pedig beszólt neki. Pontosan így történik minden most is. Ez nagyon furcsa. Túlságosan egybevág minden, de inkább hagyom. Biztosan ez is olyan deja vu érzés. Sok olyat lehetett már hallani, hogy megálmodott valamit, majd beteljesült. Biztosan ez is olyan.
Elfoglalom a helyem, a harmadik padban Caroline és Bonnie között. Caroline háta mögött nem ül senki, viszont kettővel hátrébb Matt foglal helyet. Hirtelen síri csend uralkodik az osztályon, mivel mindenki nagyon kíváncsi az új tanárra. Az ajtó nyikorgása hangosabb, mint valaha. A vakációban tehát nem nagyon foglalkoztak a körülményekkel. Fekete ing, sötét farmer, fekete sima sportcipő. Ez az összeállítás lép be az ajtón, pontosan úgy, mint az álmomban, viszont az alak arca most meglep. Riadtan nézek rá, mintha csak szellemet látnék.
   - Alaric Saltzman - szalad ki a számon a számomra oly ismerős név, amit persze mindenki meghall, így azonnal felém fordulnak.
   - Ismersz valahonnan? - néz rám értetlenkedve az a szempár, amit már láttam.
   - Elnézést, összekeverem valakivel - szólalok meg végre, vörös arccal.
   - Nem. Nem keversz össze, így hívnak, de ezt te honnan... Jézusom! - kiállt föl elkerekedett szemekkel, amit nem tudok hová tenni. Úgy néz rám, mint aki azonnal meg akar ölni engem, mint aki legszívesebben holtan látna.
   - Eva - ejti ki a rövid nevet, ami rögtön szöget üt a fejembe. Evanak hívták azt a lányt, aki az álmomban pontosan úgy nézett ki, mint én. Vajon most is álmodok, vagy ez már tényleg a valóság?