2. Fejezet - Félelem

   Stefan. Már jópár perce nézhetjük egymást, amikor Bonnie köszörüli meg a torkát, majd így szól:
   - Eve, jössz?
   - Persze, menj csak előre, utólérlek - persze ő veszi a célzást és már indul is kifele.
   - Köszönöm - nézek vissza a megmentőmre, akinek még mindig a két karja melegít engem. Különös érzés. Olyan... Olyan varázslatos.
   - Ez csak természetes - lágy hangja csiklandozza az arcom.
   Mire föleszmélek, a karjai már nem melegítenek. Ismét csak egymást nézzük, miközben egy szót sem szólunk. Végül ő töri meg a varázslatos pillanatot:
   - Hazavihetlek? - kérdezi, miközben egy kósza hajszálat söpör ki a csodálatos szeméből. - Valami baj van? - töri meg gondolataimat. Csak most jut el az agyamig, hogy mit is kérdezett. Tessék? Még, hogy hazavihet-e?
   - Ohh... Köszönöm, - válaszolok lágy hangon - de nem lehet. Bonnie.
   - Vihetjük őt is - nevet föl lágyan.
   - Ha nem esik nehezedre... - mosolygok visszafogottan.

   - Már azt hittem nem is jössz! - köszönt "szívélyesen" Bonnie.
   - Bocs, Bonnie, csak... - fejezném be a mondatot, amikor Stefan közbevág.
   - Kárpótollak egy fuvarral.
   - Megköszönném. Amúgy, a nevem Bonnie. Bonnie Bennett - nyújtja a kezét Stefan felé, amit ő azonnal fogad is.
   - Stefan Salvatore. Rendelkezésedre - neveti el magát, de azonnal el is komolyodik az arca, de nem csupán neki. Mindhármunknak.

   - Bonnie, jól vagy? - kérdezem tőle tele aggodalommal és rémülettel.

   - Bonnie? Bonnie! Bonnie, hagyd abba! - próbálja kimenteni magát Stefan, mivel Bonnie rettenetesen szorítja a kezét, miközben a semmibe mered.

   - Bonnie! Bonnie, hallassz? Bonnie! - szólítgatom, de mind hiába.
   - Bonnie, hagyd abba! Bonnie! Bonnie, nézz rám! Nézz rám! - próbálja lenyugtatni őt Stefan, miközben Bonnie egyre jobban szorítja a kezét és egyre rémisztőbb arcot vág.
   - Mi...? Mi volt ez? Evelyn! Evelyn, mi van velem? - keservesen sírva ölel át Bonnie. Magához tért.
   - Bonnie, jól vagy? - kérdezi Stefan aggódva.
   - Nem. Ez rettenetes volt. Mintha nem én lettem volna. Mit csináltam?
   - Rémisztő arcot vágva szorítottad Stefan kezét - magyarázom neki, miközben még mindig sír.
   - Semmiség - jelenti ki Stefan. - Most az a lényeg, hogy vége van.
   - De... Sajnálom, Stefan! Én nem akartam. Tényleg nem! Én.. nem is emlékszem rá. Kérlek bocsáss meg, Stefan. Sajnálom! - leheli ki a szavakat Bonnie, miközben hangosabban kezd sírni.
   - Gyere ide - nyújtja a karjait Stefan, majd átöleli Bonniet, amolyan mindentől óvó nagypapa módra.
   - Tényleg semmire sem emlékszel? - kérdezem tőle ijedten.
   - Csupán a sötétségre és egy... - Bonnienak hirtelen elakad a sirása és kitágulnak a szemei.
   - Egy...? - kérdezek rá, de közben félek is a választól.
   - ...egy üvegpohárra tele valami vörössel, azt hiszem vérrel. Körülötte valamiféle növény volt. Nem tudom milyen növény. Sosem láttam még azelőtt, de ha látnám, biztosan fölismerném - fejezi be a mondandóját. Nagyon megijedek, de nem attól amit hallok, hanem attól ahogy hallom. Bonnie úgy mondja ki ezeket a szavakat, mintha a legtermészetesebb dolgok lennének. Félek. Félek, hogy Bonnie halucinál, vagy valami hasonló. Stefanra nézek, aki végig Bonniet figyeli. Le sem veszi róla a szemét. Ekkor Bonnie újból megszólal:
   - Vigyetek haza, kérlek - kezd ismét párás lenni a szeme, majd újból kifakad belőle a sírás.
   - Gyertek. Hazaviszlek. Minél hamarabb otthon vagytok, annál jobb - néz fölváltva ránk Stefan, miközben kapkodni kezd a kulcsok után. Zavartnak tűnik, de valahogy ez most nem tud lekötni, csupán az, hogy Bonnie jól legyen.
   - Hátra ülök. Bonnie mellé. Nem szeretném most egyedül hagyni - szólalok meg elcsuklott hangon, mire egy bólintást kapok válaszul. Miután elmondom a címem, Stefan már tapos is a gázba.
 
   - Megérkeztünk. Szeretnéd, ha Bonniet is hazavinnem, vagy ma itt marad nálatok?
   - Mindenképpen itt marad. majd felhívjuk a szüleit, hogy ne aggódjanak. Ilyen állapotban nem maradhat felügyelet nélkül. majd én vigyázok rá.
   - Rendben. Helyesen teszed.
   Kiszállunk az autóból és egyenesen a bejárat felé tartunk. Bonnie és én már a nappali felé kanyarodnánk, de észreveszem, hogy Stefan még mindig a nyitott ajtónál áll.
   - Nem jössz be? - kérdezem furcsállóan.
   - Bemehetek?
   - Ez kérdés volt? Persze! Gyere csak, de kérlek csukd be az ajtót.
   Miután ő is bejött, leült a kanapéra Bonnie mellé.
   - Kértek egy kávét? Vagy teát?
   - Nem, köszönöm. Most mennem kell, dolgom van és így is késtem. Viszont egy dologra megkérlek benneteket. Semmiképpen se engedjetek be idegent a házba. Megértettétek? A legnagyobb biztonságban akkor vagytok, ha senkit sem engedtek be ide. Ígérjétek meg, hogy így tesztek - néz rám szigorú tekintettel a fiú. Rémülten ám, de magabiztosan bólintok, ami egy ígéretet akar rejteni.
   Mikor épp becsukom az ajtót Stefan után, már jön is le a lépcsőn Pete.
   - Hol voltatok eddig, Eve? Apa felhívott és kérdezte hazaértél-e már, azt mondtam lefeküdtél pihenni, mert fáradt voltál. Hol voltatok? És ki volt itt?
   - Suliban voltam, kicsit belemerültünk Bonnieval és Stefannal, az új diákkal a beszélgetésbe. Majd mikor léttuk mennyire elszaladt az idő, Stefan felajánlta, hogy hazahoz minket. Amúgy ma este Bonnie itt alszik.
   - Ilyen jóban vagytok már az új arccal?
   - Nem! Menj innen! Hagyj békén! Menj innen! NE! - kiabál Bonnie öntudatlanul a nappaliból.
   - Bonnie!? - szalad a mentségére Pete.
   - Bonnie! Csak rosszat álmodtál. - próbálom nyugtatni.
   - Láttam őt! Láttam őt! Szörnyű volt! Egy... - kiáltja Bonnie, majd hirtelen elhallgat.
   - Egy...? Egy micsoda? - kérdez rá Pete furcsállóan.
   - Szörnyeteg! - fakad ki Bonnieból a szokatlan szó. Micsoda? Szörnyeteg? Egyre rosszabb álmai és halucinációi lesznek. Ez így nem természetes.
   - Ki volt a szörnyeteg, Bonnie? Kit láttál? - kezdem faggatni a kétségbe esett lányt, mire egy rövid, ám annál félelmetesebb nevet kapok válaszul:
   - Stefan.
 
   - Persze, papa. Igen, papa. Megértettem, papa. Ne aggódj, jók leszünk. Vigyázunk magunkra. Nem kell idegeskedned. Maradj csak, szólok majd Petenek is. Jaj, lenne itt valami. Bonnie ma este itt alszik. Már szóltunk a szüleinek. Rendben. Értettem, papa. Vigyázz magadra, szia - teszem le a telefont és egyenesen Petehez fordulok.
   - Mit mond apa? - néz rám Pete.
   - Ma nem jön haza. Egy meglepő sikeres storyt kapott és azon fog dolgozni, ezért el kell utaznia egy közeli városba.
   - Ohh, értem. Rendben. Eve, figyelj csak. Beszelhetnénk kicsit? Bonnie fönt van a szobádban. Alszik.
   - Róla lenne szó, úgy-e?
   - Mi volt az a kis jelenet? - suttogja alaposan.
   - Csupán álmodta. Mindenki álmodhat furcsaságokat, nem? Nyugi, Pete! - próbálom elnevetni magam a hitelesség kedvéért, de magamban inkább ordítok, mintsem mosolygok. - Menj csak, feküdj le te is. Holnap suli és már tíz óra van. Pihend ki magad. Én meg elmosogatok.

   - Rendben. Na és te jól vagy?

   - Persze. Na indulás fölfele!
   - Ha bármi van, szólj - köti a lelkemre, ami után nyom egy puszit a homlokomra és megy is föl a lépcsőn.
   Tudom mire, vagy inkább kire értette. Bonniera. Ő is aggódik Bonnieért. Hogyisne aggodna, hiszen gyerekkorunk óta ismerik egymást, olyanok akár a testvérek.
   A tányérok felé veszem az irányt, majd a mosogatógéphez. Bepakolok mindent amit kell, de a gondolataim ismét a mai napra szegeződnek.
   Rettenetesen sajnálom Bonniet, de közben félek is tőle. A suli udvarán történt "dolgot" nem lehet álomra fogni, hiszen akkor tökéletesen éber volt. Furcsa, hogy utána nem emlékezett semmire, de arra mégis igen, hogy mit látott közben, ami persze nem volt mindennapi látvány. Szörnyű. Viszont a legfurcsább talán az, hogy álmában Stefant látta, akit a látomásakor is érintett. De van itt még valami; Stefan nem volt annyira kiakadva azon, amit Bonnie mondott neki, mint én. Sokkal inkább megértő volt a pillantása és az ölelése. Áhh, nem. Biztosan kezdek becsavarodni ezektől a dolgoktól. Biztosan én is csak képzelődök és beképzelem magamnak Stefan reakcióját is, hiszen ő csupán egy 18 éves fiú. Mit tudna ő az ilyesmiről? Biztosan csak próbált megértően nézni rá, hogy Bonnie azt érezze, megértik őt.
   Ekkor érzem, hogy nagyon mélyen elfog az álmosság, ezért úgy döntök, inkább holnapra marad a mosogatás, így el sem indítom a gépet, hanem egyenesen az emeletre tartok. Mielőtt a szobám felé venném az irányt, először benézek még anya szobájába, hiszen mégiscsak ma egy éve, hogy meghalt. Minden héten friss fehérrózsákat teszek anya kedvenc vázájába. Imádta a fehér-rózsákat, oda volt értük. Annyira üres a szoba nélküle. Hiányzik, nagyon hiányzik. Becsukom az ablakot, ami nappal mindig nyitva szokott lenni, hogy friss levegő járhassa át a szobát, végigsimítom az ágyat a párnától a takaró végéig, majd leoltom a villanyt és becsukom az ajtót.
   - Jó éjt, anya - suttogom alig hallhatóan, majd Pete szobája felé sétálok. Halkan benyitok, nehogy fölébresszem őt, de hiába. Pete nem alszik, sőt, még a szobájában sincs. Az ablak csukva, párna, takaró a helyén. Látszólag nem is járt a szobájában miután elbúcsúzott tőlem. Az én szobámban lenne? Bonnie mellett? Mit sem sejtve megyek át a saját szobámba. Viszont amikor benyitok, szörnyű dologra leszek figyelmes, amitől csaknem eszemet vesztem.