4. Fejezet - Emlékburok

   - Mi? Mi történik? Ki az? Hagyjál! - sikítozok, miközben Bonnie próbál nyugtatni.
   - Csak én vagyok az, Eve. Nyugi, én vagyok az. Matt - fordít magával szembe a fiú.
   - Matt! Jézusom, annyira megijesztettél - ölelem át szorosan.
   - Sajnálom. Nem akartalak megijeszteni. Nem gondoltam, hogy ennyire megilletődsz majd.
   - Csupán el voltam gondolkodva. Nem a te hibád - nyugtatom le a magát okoló fiút, aki egy mosolyt dob oda nekem. Ekkor jut eszembe, hogy miért is vagyok ott ahol. Gyorsan megfordulok, hátha láthatom még az alakot, akivel Stefan beszélt, de persze már az autó sincs a helyén, ami nem meglepő, hiszen sokáig vinnyoghattam.
   - Hazavihetlek titeket? Caroline is mindjárt jön. Mehetnénk négyesben, mint régen, csak most kocsival.
   - Caroline megérkezett - szól közbe Caroline, miközben sétál le a lépcsőn.
   - Nos? Mehetünk? - pattan ki a bőréből Matt. Bonnieval egymásra nézünk, majd amolyan "miért ne?" tekintettel beleegyezésképpen bólintunk.
   Az autóhoz érve Caroline furcsamód a hátsóüléshez veszi az irányt, amit Bonnie nem bír ki nem szóvá tenni:
   - Hogyhogy most nem elől ülsz? Te sosem ültél még hátul egy kocsiban sem, mióta betöltötted a tizennégyet.
   - Tudod, Bonnie, könnyebben lehet hátul olvasni, mivel nem szorít közben az a nyanvatt öv.
   - Mi? Mi? Mi? Olvasni? Könyvet? - hitetlenkedik Matt, miközben udvariasan kinyitja nekem az ajtót.
   - Dehogyis! Még szép, hogy könyvet, tökfilkó! - förmed rá "enyhén" Caroline.
   - Inkább nem kérdezek többet semmit - ül be végül ő is a volán elé, mellém, ugyanis én kerültem előlre. - Valami azt súgja, nem akarok erről többet megtudni - kacsint rám ravaszul, egy mosollyal befejezve, arra célozva, hogy ezzel csupán piszkálni akarja Carolinet. Hogy őszintén bevalljam, annak a valaminek nagyon is igaza van. Tényleg nem akar többet megtudni a könyvről, vagy akár a témájáról.
   Caroline, látván a kacsintást és a gúnyos mosolyt, enyhén ugyan, de megüti a könyvvel Matt fejét, aki előtte ül, mire ő fölriad:
   - Hé! Ezt meg miért kaptam? - játssza a sértődöttet, aki semmiről sem tud. A kérdésére csupán egy grimaszt kap válaszul, egy nyelvnyújtással megszépítve.

   

   Mikor lerakjuk Bonniet is, már csak én maradok hátra. Viszont még utoljára Bonnie lelkére kötöm, hogy, ha bármi gond adódik, azonnal hívjon vagy engem, vagy Stefant.
   Miközben a házunk felé tartunk Mattel, egy szót sem szólunk egymáshoz. Amíg még Bonnie és Caroline itt voltak, nevetgéltünk, bolondoztunk és nem hagytuk Carolinet olvasni, most viszont elhalt a jó kedv, vagy inkább csak kifogytunk a témákból.
   - Megérkeztünk - szólal meg hirtelen Matt. Ha nem mondta volna észre sem vettem volna, túlságosan elgondolkodtam.

   - Köszönöm, Matt. Bejössz? - kérdezem kedvesen.
   - Ha nem zavarok.
   Nyitom az ajtót, belépünk, majd automatikusan be is zárom azt. Pete még nincs itthon. Biztosan Vickivel találkozik. Ez mókás. Ő valahol kóboról Vickivel, én meg az öccsével ülök a konyhában.
   - Kérsz valamit inni?
   - Mikből választhatok? - csillan föl a két kék szeme.
   - Narancslé, kakaó, forrócsoki, kávé, tea?
   - Egy kávé tökéletes lesz. Köszönöm - nyögi ki a szavakat egyenként.
   Furcsa. Régen felszabadultabb volt, amikor itt volt. Föl-alá járkált, mintha otthon lenne, most meg.. mintha először lenne itt. Felteszem a vizet forrni, míg ő leveti a dzsekijét és a nappaliban leteszi, majd visszajön és kotorászni kezd a bögrék közt. Na végre. A régi Matt. Elő is vesz egyet az alsó szekrényből, méghozzá a kedvenc Mickey egeres bögrémet. Ezt biztosan nekem veszi. Tudja, hogy én nem kávézok.
   - Forrócsoki? - kérdezi egy hatalmas mosollyal az arcán.
   - Jöhet - lehelem ki, mire ő már veszi is elő a hozzávalókat. Leülök a székre és varom, hogy csatlakozzon hozzám. Kisvártatva végül ő is leül velem szemben, míg azt várja, hogy a tej fölmelegedjen a csokimhoz. Mélyen a szemembe néz, majd megszólal:
   - Eve... - elhallgat. becsukja ajkait és az asztalra néz.
   - Igen, Matt? - próbálom kiszedni belőle a szavakat.
   - El kell mondanom valamit és remélem, hogy te meghallgatsz és segítesz nekem.
   - Matt! Én vagyok az, Evelyn. Nekem bármit elmondhatsz. Nyugodtan. Tudod, hogy melletted állok és segítek bármiben, ha tudok. - fogom meg a kezét bátorításképpen, mire ő ismét engem néz.
   - Huuhh... - fújja ki a levegőt idegesen. - Eve, én... szerelmes vagyok egy lányba. Már egy ideje próbálom neki ezt elmondani, de nem vagyok rá képes. Félek, hogy visszautasít, vagy kiröhög.
   - Matt, ha nem próbálod meg, sosem tudhatod meg mi lett volna, ha... Figyelj. Ha tényleg annyira nem szeretnéd neki elmondani, akkor tudok tanácsolni neked valamit - szemei fölcsillanak a szavaim hallatán. - Ne mondd el, de akkor vess oda neki célzásokkal, ami lehet egy bók, esetleg több figyelem, kedvesség, törődés. Érezze, hogy ott vagy neki bármikor, hogy számíthat rád. Légy gyengéd vele, de ha kell, vesd be a "macsó" éned is. Mindig légy képben a születésnapjával. Ez nagyon fontos, de talán, ami a legfontosabb, az idő. Szánj rá időt, temérdek sok időt. A másik meg, hogy ne vesd magad rá az első adandó alkalommal. Hagyd, hogy megismerhessen jobban.
   - Eve... - áll fel az asztaltól Matt és ölel át tele hálával. - Köszönöm.
   - Tudod, hogy szeretlek, Matt. Olyan vagy nekem, akár a bátyám.
   - Szép kis báty. Csupán pár hónappal idősebb a húgánál - neveti el magát, majd a hátam mögé néz és furcsa arcot vág. - Eve... azt hiszem kiszaladt a tej.
   - Micsoda? - kérdezem riadtan. Gyorsan szaladok a fölmosó után, Matt pedig kikapcsolja lángot.
   - Tökéletes páros vagyunk - teszi a kezét a nyakam köré.
   - Az... de még mennyire, hogy az. - nevetem el magam

   - Arra még emlékszel, amikor Tylert először vittük el a korcsolyapályára? - kérdezi szaggatottan Matt, mivel már annyira nevet, hogy beszélni sem tud normálisan.

   - Hogyne emlékeznek. Óriási élmény volt. Na és arra emlékszel, amikor Pete összefestékezte Caroline blúzát?
   - Persze! Mintha csak tegnap lett volna - feláll az asztaltól és a szekrényhez megy - Még egy pohár? - ajánlja föl, mire én öntudatlanul is bólintok.
   - Ennek nem lesz jó vége, Matt. Így hogyan fogsz hazamenni? Autóval vagy.
   - Majd megyek gyalog - ahogy kimondja az utolsó szót, már tölti is az új adagot.
   - Jézusom, Matt! - jut eszembe valami.
   - Igen..?
   - Hét óra elmúlt. Ez tudod mit jelent? - kapok a fejemhez.
   - Saltzman. Grill - ejti ki a szavakat. - Szeretnél elmenni?
   - Nem ezért mondtam, hanem azért, mert tudom, hogy te ott szeretnél lenni.
   - Hogy őszintén megmondjam, tudtam mennyi az idő. De annyira jól érezted magad és persze én is, hogy nem akartam szólni, elmenni meg végképp nem. Nem szerettem volna elvenni ezt a jó kedved.
   - Aranyos vagy, de tudod mit? Menjünk el mindketten. Rám fér már egy kis kikapcsolódás és őszintén megvallva, nem is szeretnék ma itthon egyedül lenni, mivel Pete biztosan ott van a Grillben, hiszen tud a buliról és ki nem hagyná.
   - Ez azt jelenti, hogy tényleg eljössz? - csillan fel Matt két szeme.
   - Igen, Matt. Azt. Induljunk - ezzel már szaladok is a kabátomért.

   - Evelyn! Mark! Örülök, hogy végül csak eljöttetek - ölel át Mr. Saltzman, majd lekezel Matt-tel.
   - Matt, uram - javítja ki kicsit sem sértődötten Matt.
   - Elnézést.
   - Ezt önnek hoztuk. Isten éltesse sokáig! Igaz, nem igazán nagy ajándék, de az utolsó pillanatban gondoltam meg magam, hogy mégis eljövök, így úton errefelé, Matt-tel beugrottunk a boltba, hogy megvegyük ezt - nyújtom át a becsomagolt ajándékot, mire Mr Saltzman szeme felcsillan.
   - Akik eddig eljöttek, nem hoztak ajándékot. Ti vagytok az elsők. Köszönöm szépen, srácok. Nagyon kedvesek vagytok - ölel át ismét, viszont ekkor mar Mattet is megöleli. Férfiasan ugyan, de megöleli és már kezdi is kicsomagolni az ajándékot. Az osztály összes diákja körbeveszi őt egy hatalmas asztalnál, ami előre le volt foglalva persze és kíváncsian figyelik, hogy mi fog kibújni a csomagolás alól. Mikor már minden lekerül a kis tárgyról, Caroline felkiált:
   - Egy könyv? Csak egy könyv? - ezzel Mr. Saltzman kinyitja, de az oldalai mind-mind üresek.
   - Méghozzá üres könyv - teszi hozzá Tyler.
   - Ez egy napló - mentem ki magunkat. - Azért gondoltunk erre az ajándékra, mert én úgy gondolom, mindenkinek kell legyen egy legféltettem tárgya, ami nem más mint az emléke. Mindenkinek kell legyen egy olyan társa, akinek bármit elmondhat. Éppen ezért gondoltam, hogy talán ez lenne a megfelelő ajándék. Persze nem tudhattam, hogy van-e már egy, de az ajándékozásban mindig kell kockáztatni. - magyarázom el a lényeget, miközben látom, hogy most már mindenki érti miről is van szó.
   - Köszönöm szépen. Azt hiszem, ennél jobb és szebb ajándékot nem is kaptam életemben. Köszönöm - érzékenyül el Mr. Saltzman, amire Matt-tel csupán bólintunk egyet, jelezve, hogy nincs amit megköszönni.

   - Eve, nézz csak oda. Ki ez az alak?
   - Nem tudom, Bonnie, de annyira ismerős ez a bőrkabát, meg ez a frizura összeállítása. Mintha már láttam volna.
   - Ő biztosan nem Mystic Falls-i. Sosem láttam még ezelőtt ezt az alakot. Tudnék róla, ha itt lakna. Túl kicsi ez a város ahhoz, hogy ne ismerjünk mindenkit - magyarázza Bonnie a véleményét, én azonban csak a púltnál ülő alakot figyelem.
   - Odamegyek - szólalok meg hirtelen.
   - Mi? Nem! Nem mehetsz oda, hisz nem is ismered! Megőrültél? Mit mondanál neki egyáltalán? Hagyd már, inkább maradj itt köztünk. - próbál megállítani Bonnie, de én már indulok is a púlt felé. Már csak pár karnyújtásnyira vagyok tőle, amikor Caroline állít meg, egy üveggel a kezében:
   - Pú, Eve! Hát nem jó a buli? Mondtam, hogy tökéletes lesz a hangulat. - részeg, akár a csap. Hol van ilyenkor a drága tanárbácsi? Miért nem tud figyelni a bandára, ha már elhív minket? Csak nem fetreng részegen ő is valahol? Őszintén, kinézném belőle.
   - Figyelj, Caroline. Keresd meg kérlek Matt-et. Beszélni szeretnék vele.
   - Már itt sem vagyok. - eléggé könnyű lerázni a részeg Carolinet. Végre folytathatom az utam a titokzatos, fekete ruhás alakhoz. Jobban mondva folytathatnám, ugyanis, mikor megfordulok a púlt irányába, a titokzatos férfi engem néz. Le sem veszi a tekintetét rólam. Lábaim megdermednek és nem tudnak mozdulni, sem előre, sem hátra  Valami azt súgja, hogy ezzel az alak más, mint a többi itt lévő ember. Ettől az alaktól ugyanis félni kell. Sőt, rettegni.