Feláll és felém közeledik. Moccanni sem bírok, viszont ő csak jön felém hatalmas mosollyal az arcán. Ki ő? És miért volt olyan ismerős, míg háttal ült nekem?
- Eva? Hogyan? Ez lehetetlen! - szól hozzám kedvesen.
- Elnézést. Összekever valakivel. A nevem Evelyn és nem Eva. Sajnálom.
- Miért tagadod le magad? Hát már meg sem akarod ismerni a régi jó barátodat? - simítja végig az arcom, majd a keze megáll a vállamon.
- Mint már mondtam, a nevem Evelyn. Nem tudom kicsoda az az Eva, de nem is érdekel. Kérem vegye le a kezét rólam! - lököm le magamról, mire ő megragad és kivisz a Grillből.
- Maga megőrült? Hagyjon békén! Engedjen el most azonnal!
- Te most velem jössz! - jelenti ki durván, majd belök egy autó hátsóülésére és rám zárja az ajtókat.
- Eva? Hogyan? Ez lehetetlen! - szól hozzám kedvesen.
- Elnézést. Összekever valakivel. A nevem Evelyn és nem Eva. Sajnálom.
- Miért tagadod le magad? Hát már meg sem akarod ismerni a régi jó barátodat? - simítja végig az arcom, majd a keze megáll a vállamon.
- Mint már mondtam, a nevem Evelyn. Nem tudom kicsoda az az Eva, de nem is érdekel. Kérem vegye le a kezét rólam! - lököm le magamról, mire ő megragad és kivisz a Grillből.
- Maga megőrült? Hagyjon békén! Engedjen el most azonnal!
- Te most velem jössz! - jelenti ki durván, majd belök egy autó hátsóülésére és rám zárja az ajtókat.
- Mi? Hol vagyok? - nyitom ki a szemeimet. Körülnézek, de minden idegen. Egy nagyon tágas szobában vagyok, ami gyönyörűen be van rendezve mindenféle régies bútorokkal és díszekkel. Gyönyörű hely.
- Tessék! Idd meg. Jót tesz - ad a kezembe egy pohár teát, amit én rögtön szembe is öntök vele.
- Idd meg te, ha tetszik.
- Na idefigyelj, kislány. Amíg itt vagy velem, addig hálával kell felém fordulnod - hajol közel hozzám.
- Hálával? Elhurcoltál az akaratom ellenére! Te..., te elraboltál engem! - ordítom a két feketen csillogó szemébe nézve.
- Most még ezt gondolod, de később majd meglátod kinek is van igaza. Kérsz valamit enni? Éhes lehetsz. Egész éjszaka ki voltál ütve a... - elhallgat.
- Te bedrogáltál engem? - ordítom torkom szakadtából.
- Hoppá - ejti ki könnyedén.- Másképp hogyan tudtalak volna lenyugtatni? Kapálóztál, rugdalóztál. Még meg is karmoltál és mivel nem akartalak megkötözni, így ezt a módszert választottam.
- Tessék! Idd meg. Jót tesz - ad a kezembe egy pohár teát, amit én rögtön szembe is öntök vele.
- Idd meg te, ha tetszik.
- Na idefigyelj, kislány. Amíg itt vagy velem, addig hálával kell felém fordulnod - hajol közel hozzám.
- Hálával? Elhurcoltál az akaratom ellenére! Te..., te elraboltál engem! - ordítom a két feketen csillogó szemébe nézve.
- Most még ezt gondolod, de később majd meglátod kinek is van igaza. Kérsz valamit enni? Éhes lehetsz. Egész éjszaka ki voltál ütve a... - elhallgat.
- Te bedrogáltál engem? - ordítom torkom szakadtából.
- Hoppá - ejti ki könnyedén.- Másképp hogyan tudtalak volna lenyugtatni? Kapálóztál, rugdalóztál. Még meg is karmoltál és mivel nem akartalak megkötözni, így ezt a módszert választottam.
- Te őrült vagy! - vágom pofon, mire ő megfogja a karom és mélyen a szemembe néz.
- Fejezd be, ha nem akarsz nagy bajt. Nem fogod föl, hogy nem akarlak bántani? Nem jut el az agyadik az információ, hogy ha bántani akartalak volna, simán bármelyik percen meg tudtam volna ezt tenni?
Elengedi a kezem, kimegy a szobából, majd pár másodperc múlva érkezik is két üveg sör kíséretében.
- Nem kérem - utasítom el, mikor felém nyújtja az egyiket.
- Jobb lesz, ha otthon kezded érezni magad, mert hanem éhen és szomjan halsz, ami valljuk be, nem kellemes.
- Mennyi az idő? Hol vagyok? Ki vagy te és honnan ismersz? - próbálom faggatni, miközben leül az egyik fotelba én meg kérés nélkül a másikba, vele szemben.
- Pontosan fél nyolc - néz a jobb csuklóján lévő eléggé drágának tűnő órájára.
- Micsoda? Elkések az iskolából! - kelek ki önmagamból.
- Nyugi ma nem mész sehova. Jobban mondva többé nem mész sehova. Itt maradsz, míg én azt mondom.
Több sem kell, már szaladok is ki a szobából, egyenesen a kijárathoz, mire ő csak mosolyog egyet. Bezárta. Ez nem lehet igaz. Azt sem tudom hol vagyok és az ő hibájából még a suliból is kicsaphatnak.
- Édesem, itt én diktálok - szólal meg közvetlen a hátamból.
- Miért teszed ezt velem? Mit vétettem ellened, hogy csak így bezársz ide, mint egy foglyot? - sírásba török ki. Már nem bírom ezt a helyzetet. Megölel, amolyan gondoskodó nagypapa módra és végigsimítja a hajam. Mikor magamhoz térek, azonnal lekaparom őt magamról és visszamegyek a szobába.
- Jobban teszed, ha megszokod a környezetet.
- Azonnal mondd el mi folyik itt. Magyarázatot követelek! - ordítozok vele, mire ő csupán annyit válaszol:
- Kávét? Oh, elnézést. Te nem szereted a kávét - neveti el magát lágyan.
- Micsoda? Te ezt...
- Honnan tudom? - fejezi be a kérdésem. - Sok mindent tudok rólad, Evelyn. Ha lehet azt mondani, én ismerlek a legjobban, persze csak önmagad után.
- Most végképp nem értek semmit.
- Eddig netán értettél bármit is? - tol a kezembe egy pohár narancslét, amit el is fogadok, hiszen már eléggé szomjas vagyok és hát, a gyomrom sem tagadná meg az ételt.
- Akkor legalább azt magyarázd el, miért neveztél Evanak az este.
- Eltévesztettem a neved. Megesik.
- Nem. Ezt nem veszem be, hiszen mindenre emlékszem. Miután közöltem veled, hogy ki is vagyok, te nem hitted el és azt hitted megtagadlak; mintha nem is ismernélek, ami persze igaz is. Na meg persze, hogy fokozzuk a titokzatosságodat, most azt mondod, hogy mindenkinél jobban ismersz, amit hát, be is bizonyítottál.
- Hova akarsz ezzel kilyukadni?
- Nem tudom. Összezavarodtam. Nem is kicsit - kortyolok bele a narancslébe.
Elengedi a kezem, kimegy a szobából, majd pár másodperc múlva érkezik is két üveg sör kíséretében.
- Nem kérem - utasítom el, mikor felém nyújtja az egyiket.
- Jobb lesz, ha otthon kezded érezni magad, mert hanem éhen és szomjan halsz, ami valljuk be, nem kellemes.
- Mennyi az idő? Hol vagyok? Ki vagy te és honnan ismersz? - próbálom faggatni, miközben leül az egyik fotelba én meg kérés nélkül a másikba, vele szemben.
- Pontosan fél nyolc - néz a jobb csuklóján lévő eléggé drágának tűnő órájára.
- Micsoda? Elkések az iskolából! - kelek ki önmagamból.
- Nyugi ma nem mész sehova. Jobban mondva többé nem mész sehova. Itt maradsz, míg én azt mondom.
Több sem kell, már szaladok is ki a szobából, egyenesen a kijárathoz, mire ő csak mosolyog egyet. Bezárta. Ez nem lehet igaz. Azt sem tudom hol vagyok és az ő hibájából még a suliból is kicsaphatnak.
- Édesem, itt én diktálok - szólal meg közvetlen a hátamból.
- Miért teszed ezt velem? Mit vétettem ellened, hogy csak így bezársz ide, mint egy foglyot? - sírásba török ki. Már nem bírom ezt a helyzetet. Megölel, amolyan gondoskodó nagypapa módra és végigsimítja a hajam. Mikor magamhoz térek, azonnal lekaparom őt magamról és visszamegyek a szobába.
- Jobban teszed, ha megszokod a környezetet.
- Azonnal mondd el mi folyik itt. Magyarázatot követelek! - ordítozok vele, mire ő csupán annyit válaszol:
- Kávét? Oh, elnézést. Te nem szereted a kávét - neveti el magát lágyan.
- Micsoda? Te ezt...
- Honnan tudom? - fejezi be a kérdésem. - Sok mindent tudok rólad, Evelyn. Ha lehet azt mondani, én ismerlek a legjobban, persze csak önmagad után.
- Most végképp nem értek semmit.
- Eddig netán értettél bármit is? - tol a kezembe egy pohár narancslét, amit el is fogadok, hiszen már eléggé szomjas vagyok és hát, a gyomrom sem tagadná meg az ételt.
- Akkor legalább azt magyarázd el, miért neveztél Evanak az este.
- Eltévesztettem a neved. Megesik.
- Nem. Ezt nem veszem be, hiszen mindenre emlékszem. Miután közöltem veled, hogy ki is vagyok, te nem hitted el és azt hitted megtagadlak; mintha nem is ismernélek, ami persze igaz is. Na meg persze, hogy fokozzuk a titokzatosságodat, most azt mondod, hogy mindenkinél jobban ismersz, amit hát, be is bizonyítottál.
- Hova akarsz ezzel kilyukadni?
- Nem tudom. Összezavarodtam. Nem is kicsit - kortyolok bele a narancslébe.
- Nem szeretnél végre elmagyarázni mindent? - lépek be az emeleten lévő egyik szobába, ami az ő szobája is egyben. - Vagy legalább mondd meg ki a fene vagy? Jópár órája itt vagyok és még semmit sem tudok rólad.
- Nem is olyan fontos, hogy tudj bármit is rólam - kel fel az ágyról és kinéz az ablakon.
- De! nagyon is az. Vagy szeretnéd, ha végig tökfejnek hívnálak?
- Ha nagyon szeretnéd tudni, hogy ki vagyok, elmondom, viszont egy feltétellel, ha elmondom, többet nem faggatsz semmiről.
- Áll az alku - egyezek bele gondolkodás nélkül.
- A nevem Lucifer. Most boldog vagy?
- Rettenetesen, de még boldogabb lennék, ha az igazi neved is elárulnád. Ennyivel minimum jössz nekem.
- Hidd el, nem akarod tudni.
- De, tudni akarom. Hajrá.
- Nem.
- De!
- Rendben! - emeli föl a hangját eléggé félelmetesen. - Ha annyira akarod akkor elmondom. A nevem... - mire kimondaná megszólal egy hang lentről.
- Merre vagy? - kullog fölfele a lépcsőn. Hallatszanak a reccsenések a padlón.
- Itt maradsz! Megértetted? Ki ne merj innen jönni! - ezzel már rám is zárta az ajtót.
- Hahó, Damon! Itthon vagy? Lenne egy kis megbeszélnivalónk - az ajtó eléggé tompítja a hangot, de mégis tisztán érthető minden szó. Tehát ez a neve. Damon.
Teljesen rátapadok az ajtóra, hogy méginkább halljam a kintről szűrődő szavakat. Egy cseppnyi rést sem hagyok a jobb fülem és a fadarab között. Léptek hallatszódnak. Feljön. Mindketten az emeleten vannak. Idejönnek? Hozzám? Félek, sőt rettegek. Próbálok kilesni a kulcslyukon, de csak őt látom, miközben kineveti a másikat, akinek az arcát nem látni. Ekkor elkövetem életem egyik legnagyobb baklövését. Véletlenül beütöm a fejem a kilincsbe, mire mindketten elhallgatnak és a szoba felé közelednek. Legalábbis csak az egyik közeledik, a másik marasztalni próbálja:
- Nincs ott semmi látnivaló, öcsi. Az csak a nagyokra tartozik.
- Ki van ott, Damon? Kit rejtegetsz? - kérdezi kíváncsian és dühösen az ismeretlen alak, miközben az ajtót próbálja kinyitni.
- Ne is próbálkozz, öcskös. Nem tudsz oda bemenni. Bezártam.
- Mit csináltál? Most azonnal kinyitod, vagy... - elhallgat.
- Vagy...? - gúnyolódik gyerekesen Damon. - Megölsz?
- IGEN! - ordítja tele torokkal az ismeretlen alak. Hirtelen rettenetes csapódás hallatszik, majd jajjgatás Damon részéről.
- Tesó, sokkal erősebb vagy, mint gondoltam - jelenti ki szaggatottan. Megdermedek és az ágy felé fordulok, hátat vetve az ajtónak. Ez az alak, az öccse, ütötte volna ennyire a falhoz? Nem, ez lehetetlen, hiszen ahhoz, hogy ennyire nekiüsse valaminek, óriási erőre lenne szüksége. A másik meg az, hogy Damon nem élné túl az csapódást.
- Idefigyelj, Damon. Most azonnal ideadod azt az átkozott kulcsot, vagy veled töröm be a milliókat érő ajtódat. Választhatsz.
- Úgysem tennéd meg, Stefan. Túl jó vagy ahhoz - válaszolja Damon cinikusan.
Stefan? Micsoda? Stefan lenne az öccse? Az a Stefan, aki két napja még autóval vitt engem és Bonniet haza? Oh, Bonnie. mennyire hiányzik. Bárcsak itt lenne most mellettem. Na meg Pete és apa. Bizosan nagyon aggódnak már miattam.
Gondolataimból a kulcs csörömpölése zakkant ki. El kell bújnom. Nem láthat meg az az alak. De hová bújhatnék? A kulcs elérte a zárat, ami már kattan is. A jobb lábam már az ablakon kívül van, lélekben pedig föl vagyok készülve az ugrásra, mikor egy kétségbeesett hang szólít meg:
- Ne! Várj! Gyere vissza! Nem foglak bántani. Én nem ő vagyok. Kérlek, higgy nekem. Nem kell félned tőlem - érinti meg gyengéden a karom. Még mindig háttal vagyok az arcának, de most nem is akarok szemtől szemben lenni vele. Túlságosan félek attól, hogy mit fogok látni és a hang is túlságosan ismerős. Ekkor bekattan a név, amit ma már hallottam Damon szájából, de nem akartam elhinni.
- Nem is olyan fontos, hogy tudj bármit is rólam - kel fel az ágyról és kinéz az ablakon.
- De! nagyon is az. Vagy szeretnéd, ha végig tökfejnek hívnálak?
- Ha nagyon szeretnéd tudni, hogy ki vagyok, elmondom, viszont egy feltétellel, ha elmondom, többet nem faggatsz semmiről.
- Áll az alku - egyezek bele gondolkodás nélkül.
- A nevem Lucifer. Most boldog vagy?
- Rettenetesen, de még boldogabb lennék, ha az igazi neved is elárulnád. Ennyivel minimum jössz nekem.
- Hidd el, nem akarod tudni.
- De, tudni akarom. Hajrá.
- Nem.
- De!
- Rendben! - emeli föl a hangját eléggé félelmetesen. - Ha annyira akarod akkor elmondom. A nevem... - mire kimondaná megszólal egy hang lentről.
- Merre vagy? - kullog fölfele a lépcsőn. Hallatszanak a reccsenések a padlón.
- Itt maradsz! Megértetted? Ki ne merj innen jönni! - ezzel már rám is zárta az ajtót.
- Hahó, Damon! Itthon vagy? Lenne egy kis megbeszélnivalónk - az ajtó eléggé tompítja a hangot, de mégis tisztán érthető minden szó. Tehát ez a neve. Damon.
Teljesen rátapadok az ajtóra, hogy méginkább halljam a kintről szűrődő szavakat. Egy cseppnyi rést sem hagyok a jobb fülem és a fadarab között. Léptek hallatszódnak. Feljön. Mindketten az emeleten vannak. Idejönnek? Hozzám? Félek, sőt rettegek. Próbálok kilesni a kulcslyukon, de csak őt látom, miközben kineveti a másikat, akinek az arcát nem látni. Ekkor elkövetem életem egyik legnagyobb baklövését. Véletlenül beütöm a fejem a kilincsbe, mire mindketten elhallgatnak és a szoba felé közelednek. Legalábbis csak az egyik közeledik, a másik marasztalni próbálja:
- Nincs ott semmi látnivaló, öcsi. Az csak a nagyokra tartozik.
- Ki van ott, Damon? Kit rejtegetsz? - kérdezi kíváncsian és dühösen az ismeretlen alak, miközben az ajtót próbálja kinyitni.
- Ne is próbálkozz, öcskös. Nem tudsz oda bemenni. Bezártam.
- Mit csináltál? Most azonnal kinyitod, vagy... - elhallgat.
- Vagy...? - gúnyolódik gyerekesen Damon. - Megölsz?
- IGEN! - ordítja tele torokkal az ismeretlen alak. Hirtelen rettenetes csapódás hallatszik, majd jajjgatás Damon részéről.
- Tesó, sokkal erősebb vagy, mint gondoltam - jelenti ki szaggatottan. Megdermedek és az ágy felé fordulok, hátat vetve az ajtónak. Ez az alak, az öccse, ütötte volna ennyire a falhoz? Nem, ez lehetetlen, hiszen ahhoz, hogy ennyire nekiüsse valaminek, óriási erőre lenne szüksége. A másik meg az, hogy Damon nem élné túl az csapódást.
- Idefigyelj, Damon. Most azonnal ideadod azt az átkozott kulcsot, vagy veled töröm be a milliókat érő ajtódat. Választhatsz.
- Úgysem tennéd meg, Stefan. Túl jó vagy ahhoz - válaszolja Damon cinikusan.
Stefan? Micsoda? Stefan lenne az öccse? Az a Stefan, aki két napja még autóval vitt engem és Bonniet haza? Oh, Bonnie. mennyire hiányzik. Bárcsak itt lenne most mellettem. Na meg Pete és apa. Bizosan nagyon aggódnak már miattam.
Gondolataimból a kulcs csörömpölése zakkant ki. El kell bújnom. Nem láthat meg az az alak. De hová bújhatnék? A kulcs elérte a zárat, ami már kattan is. A jobb lábam már az ablakon kívül van, lélekben pedig föl vagyok készülve az ugrásra, mikor egy kétségbeesett hang szólít meg:
- Ne! Várj! Gyere vissza! Nem foglak bántani. Én nem ő vagyok. Kérlek, higgy nekem. Nem kell félned tőlem - érinti meg gyengéden a karom. Még mindig háttal vagyok az arcának, de most nem is akarok szemtől szemben lenni vele. Túlságosan félek attól, hogy mit fogok látni és a hang is túlságosan ismerős. Ekkor bekattan a név, amit ma már hallottam Damon szájából, de nem akartam elhinni.
- Stefan - ejtem ki gyengéden és csalódottan a nevet. Lassan és alaposan fordulok meg. Ő az. Stefan. Stefan Salvatore. Nem. Ez képtelenség. Könnyek gyűlnek a szemembe, de ezzel nem csupán én vagyok így. Értetlen módon ő sem ellenkezik érzelmeinek, és kiengedi a könnyeit.
- Evelyn - fújja ki alaposan a levegőt, majd elereszti a karom.
- Evelyn - fújja ki alaposan a levegőt, majd elereszti a karom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése