Három érzés versenyezik bennem. A csalódottság, mivel mégiscsak a saját bátyja rabolt el engem, a boldogság, hogy végre láthatom és rám talált. Talán ki is tud innen vinni. Viszont, ami a legerősebb érzés, a gyűlölet.
- Tudom mire gondolsz. Felejtsd el! A lány itt marad! - ejt ki minden egyes szót erőteljesen Damon, miközben közel sétál Stefanhoz.
- Nem marad itt! Elviszem. Haza, hozzájuk! - kiálltja vissza amolyan válaszul Stefan, majd megragadja a karom gyengéden, vigyázva, nehogy megszorítsa.
- Gyere - suttogja és már vezet is az ajtó fele.
- Azt mondtam itt marad! - ordít tele torokból Damon, majd ököllel megüti Stefant, amit ő azonnal viszonoz is.
- Elhallgass! Te is olyan vagy, mint... - gyengül el Stefan hangja, majd teljesen elhalkul.
- Mint Eva? Ezt most úgy értsem, hogy csak magamra gondolok? Hát nem. Én most Evelynre gondolok és arra, hogy boldog legyen.
- Szerinted ez neki a boldogság? Hogy bezárod ide, mint egy bűnözőt? Te nem vagy normális! Súlyos eset vagy!
- Idefigyelj, öcsi...
- Te figyelj ide - szólalok meg hirtelen, mire mindketten csodálkozva néznek felém. - Ennyi idő nekem épp elég volt itt. Nem tudom mi ez az egész, de most valahogy nem ez az, ami érdekel. Ennél fontosabb dolog érdekel. Kik vagytok ti egyáltalán? Damon, te pedig honnan ismersz engem és honnan tudod a fél élettörténetem? - robbanok ki, miközben levakarom Stefan kezét a karomról.
- Az egész élettörténetedet ismerem, édesem - javít ki komolyan.
- Ne nevezd őt így, te... te... te szörnyeteg! - hallgattatja el őt Stefan.
- Az vagyok! Szörnyeteg. De én legalább föl is vállalom ezt, nem úgy, mint te! Hiszen ez az, amiben különbözünk. Én fölvállalom azt, amit te sosem mertél emberek előtt. Több, mint száz év, Stefan. Több, mint száz év nem volt neked elég ahhoz, hogy elfogadd azt, aki, vagy inkább ami vagy. Nekem elég volt pár nap, míg neked egy másfél évszázad is kevés volt - tör elő Damonből az emlékek hada.
- Elhallgass! - csikorogtatja a fogait a mellettem álló fiú, míg én lassan megőrülök mellette.
- Hát nem emlékszel? Mennyire boldogok voltunk. Szaladgáltunk tele életerővel a patakocska partján. Még ő is velünk tartott. Bizony - ejti ki gyengéden, de mégis kíméletlenül a szavakat, miközben leül a szobájában levő bársony-fotelbe. - Még ő is velünk tartott, pedig nem szerette összekoszolni a ruháját, de értünk ezt is megtette. Eva. Mennyi boldogságot rejtett ez a csöpp kis név, most pedig pontosan ugyanannyi kínt és fájdalmat.
Stefan a padlót bámulja. Nem tud most senkire sem nézni. Bátorításképpen a vállára teszem a kezem, mire ő megtorpan. Nem tud mozdulni. Érzem, hogy nem tud mozdulni. Olyan, akár egy törékeny porcelán-baba. Sajnálom. Rettenetesen sajnálom, de közben meg értetlenül alélok ott, a szoba közepén és próbálok rájönni mi a kapocs a dolgok közt. Próbálok rájönni, hogy mi a közös, hogy mi az a kis dolog, ami mindenik történetben megegyezik, de nem megy. Nem tudok rájönni. Túl bonyolult ez az egész. Damon engem néz és én is őt. Mosolyog rám, de nem értem miért. Stefan pedig csak a semmibe mered. Magam fele fordítom az arcát és a szemébe nézek.
- Nézz rám - suttogom. - Stefan. Kérlek, nézz rám.
Rám néz, majd vissza a semmibe se újra rám Szemeiben a szégyen és a csalódottság keveréke tükröződik. Miért viselkedik így? Egyik pillanatban még agresszív állatként viselkedik, a másikban meg jámbor újszülött bárányként. Nem értem mi ez az egész, de úgy érzem, egyhamar nem is fogom megtudni.
- Evelyn - vetíti rám szomorkás szemeit, mire én átölelem őt.
- Khm khm khm... - köszörüli meg a torkát Damon, jelezve, hogy ő is ott van.
- Sajnálom. Sajnálom, hogy ezeket hallanod és látnod kellett. Kérlek, bocsáss meg. Bocsáss meg, Evelyn - suttogja a fülembe a szavakat Stefan, ügyet sem vetve Damonre.
- Most azonnal fejezzétek ezt be. Túl gyerekesek vagytok. Ez mar tőled is sok, öcsikém - neveti ki Stefant, mire ő valódi gyilkos szemekkel néz vissza bátyjára.
- Miért teszed ezt velem? - kezd közeledni Damonhoz, míg én próbálom visszahúzni őt, de sikertelenül.
- Ezt? Mégis mit? - húzza tovább a cica bajszát Damon.
- Először visszatérsz ide, annyi év után, pontosan akkor, amikor én is, aztán elrabolod Evelynt, majd előtte emlegeted Evat. Mindig a legmélyebbre nyúlsz, de magyarázd már el, hogy miért? Mit ártottam neked?
Damon közelebb hajol Stefanhoz és a lehető legkomolyabb arccal néz rá.
- Elvetted tőlem Evat, most pedig Evelynt is el akarod venni, csak ez nem fog menni, mivel Evelyn az enyém, ha tetszik, ha nem! Most pedig takarodj innen! Evelyn pedig itt marad.
- Erről ne is álmodj! - jelenti ki Stefan, mélyen a bátyja szemébe nézve. A hangja tele van gyűlölettel. A háttérből észreveszem, hogy Stefan keze jobbra nyúl, az asztal felé, ahol egy bicska található. Elmarkolja és egyenesen Damon fele tartja.
- Stefan! Ne! Hagyd békén! Ne veszítsd el a fejed! Nem ölheted meg! - próbálom leállítani.
- Igazad van. Nem ölhet meg, mivel már egyszer meg... - beledöfte. Tényleg beledöfte. Megtette. Stefanból gyilkos lett! Ez az egész egy rémálom. Zokogásba török ki. Nem bírom abbahagyni, pedig Damon nem is érdemli meg egyetlen könnycseppemet sem, azok után, hogy elrabolt és tulajdonképpen el akart sajátítani. De mégis. Stefan leszúrta. Valóban leszúrta. Damon összerogyva esik el, akár egy bábu. Stefan rám néz, majd felél közeleg, de nem tudok a szemébe nézni. Hogyan tehette ezt a testvérével? A tulajdon testvérével. Megölte. Szemrebbenés nélkül elvette a legnagyobb kincsét, az életét.
- Gyere. Elmegyünk innen - ragadja meg a karom, mire én leveszem a kezét magamról.
- Megölted - suttogom. - Megölted a tulajdon testvéred.
- Ez nem az...
- ...aminek látszik? - fejezem be a mondandóját, mire lehajtja a fejét, majd újból rám néz, vagy legalábbis próbál rám nézni. - Megölted őt, Stefan! Ezt hogyan lehet másképp érteni? Gondolkodás nélkül megölted! Te nem vagy normális! - ordítok, kifordulva önmagamból.
- Másképp nem tudnálak innen elvinni - magyarázza.
- És ez a megoldás?
- Csak lelassítottam - suttogja, miközben mélyen a szemembe néz, én meg vissza rá. Megáll bennem az ütő. Nem hiszek a fülemnek.
- Mit csináltál? - kérdezek vissza bizakodva, hátha van reális magyarázat erre.
- Lelassítottam. Nincs semmi baja. Csupán a mellkasába szúrtam egy bicskát. Ez neki semmiség. Inkább gyere most velem. Pár perc és magához tér. Kérlek gyere velem. Biztonságos helyre viszlek, ahol mindent el tudok magyarázni - fogja meg a kezem gyengéden. Ez hihetetlen. Egy elmebeteg család tagjai közé csöppentem? Az egyik elrabol semmi magyarázat nélkül, titkolózik a kilétéről és arról, hogy honnan ismer. Később kiderül, hogy mindenkinél jobban ismer, amit nem tudok hova tenni. A másik csak úgy idejön és leszúrja a testvérét. Ezt most mire tudjam vélni? Bárcsak érteném ezt az egész dolgot. Bárcsak végre logikus magyarázatot kapnék mindenre. Bárcsak mindez meg sem történt volna. Stefan keze még mindig az enyémet fogja, a szemei pedig az én szemeimet nézik és várják, hogy szóljak valamit, vagy legalább vele tartsak. Nem megy, Egyik sem megy. Nem tudok erre mit mondani és már nem is merek vele tartani sehova. Nem akarom, hogy bárhova is elvigyen. Elengedem a kezét és az ajtó fele pillantok. Egyenesen a lépcsőhöz megyek, mikor észreveszem, hogy ő nem követ engem. Ez meglep, hiszen az előbb még ő akarta, hogy vele tartsak. Lemegyek a lépcsőn és a bejárati ajtóhoz közeledek, viszont ekkor mar hallom a lépteit a hátam mögül. Megállok és lassan megfordulok.
- Tudom, hogy nem hiszed el egyetlen szavamat sem. Sajnálom hogy...
- Te csak ne sajnálj semmit. Persze, hogy nem hiszem el egyetlen szavadat sem.
- Eve, mindenre van logikus magyarázat, csak meg kell hallgatnod engem.
- Hallod is ilyenkor magad? Az egyetlen logikus magyarázat az, hogy mindketten buggyantak vagytok. Legfőképp te - ezzel már vissza is fordulok az ajtó fele, a kezem pedig a kilincsre teszem. Kis gondolkodás után végre kinyitom az és indulok kifele. Igazából indulnék kifele, ha valaki nem állná el az utamat.
- Nem marad itt! Elviszem. Haza, hozzájuk! - kiálltja vissza amolyan válaszul Stefan, majd megragadja a karom gyengéden, vigyázva, nehogy megszorítsa.
- Gyere - suttogja és már vezet is az ajtó fele.
- Azt mondtam itt marad! - ordít tele torokból Damon, majd ököllel megüti Stefant, amit ő azonnal viszonoz is.
- Elhallgass! Te is olyan vagy, mint... - gyengül el Stefan hangja, majd teljesen elhalkul.
- Mint Eva? Ezt most úgy értsem, hogy csak magamra gondolok? Hát nem. Én most Evelynre gondolok és arra, hogy boldog legyen.
- Szerinted ez neki a boldogság? Hogy bezárod ide, mint egy bűnözőt? Te nem vagy normális! Súlyos eset vagy!
- Idefigyelj, öcsi...
- Te figyelj ide - szólalok meg hirtelen, mire mindketten csodálkozva néznek felém. - Ennyi idő nekem épp elég volt itt. Nem tudom mi ez az egész, de most valahogy nem ez az, ami érdekel. Ennél fontosabb dolog érdekel. Kik vagytok ti egyáltalán? Damon, te pedig honnan ismersz engem és honnan tudod a fél élettörténetem? - robbanok ki, miközben levakarom Stefan kezét a karomról.
- Az egész élettörténetedet ismerem, édesem - javít ki komolyan.
- Ne nevezd őt így, te... te... te szörnyeteg! - hallgattatja el őt Stefan.
- Az vagyok! Szörnyeteg. De én legalább föl is vállalom ezt, nem úgy, mint te! Hiszen ez az, amiben különbözünk. Én fölvállalom azt, amit te sosem mertél emberek előtt. Több, mint száz év, Stefan. Több, mint száz év nem volt neked elég ahhoz, hogy elfogadd azt, aki, vagy inkább ami vagy. Nekem elég volt pár nap, míg neked egy másfél évszázad is kevés volt - tör elő Damonből az emlékek hada.
- Elhallgass! - csikorogtatja a fogait a mellettem álló fiú, míg én lassan megőrülök mellette.
- Hát nem emlékszel? Mennyire boldogok voltunk. Szaladgáltunk tele életerővel a patakocska partján. Még ő is velünk tartott. Bizony - ejti ki gyengéden, de mégis kíméletlenül a szavakat, miközben leül a szobájában levő bársony-fotelbe. - Még ő is velünk tartott, pedig nem szerette összekoszolni a ruháját, de értünk ezt is megtette. Eva. Mennyi boldogságot rejtett ez a csöpp kis név, most pedig pontosan ugyanannyi kínt és fájdalmat.
Stefan a padlót bámulja. Nem tud most senkire sem nézni. Bátorításképpen a vállára teszem a kezem, mire ő megtorpan. Nem tud mozdulni. Érzem, hogy nem tud mozdulni. Olyan, akár egy törékeny porcelán-baba. Sajnálom. Rettenetesen sajnálom, de közben meg értetlenül alélok ott, a szoba közepén és próbálok rájönni mi a kapocs a dolgok közt. Próbálok rájönni, hogy mi a közös, hogy mi az a kis dolog, ami mindenik történetben megegyezik, de nem megy. Nem tudok rájönni. Túl bonyolult ez az egész. Damon engem néz és én is őt. Mosolyog rám, de nem értem miért. Stefan pedig csak a semmibe mered. Magam fele fordítom az arcát és a szemébe nézek.
- Nézz rám - suttogom. - Stefan. Kérlek, nézz rám.
Rám néz, majd vissza a semmibe se újra rám Szemeiben a szégyen és a csalódottság keveréke tükröződik. Miért viselkedik így? Egyik pillanatban még agresszív állatként viselkedik, a másikban meg jámbor újszülött bárányként. Nem értem mi ez az egész, de úgy érzem, egyhamar nem is fogom megtudni.
- Evelyn - vetíti rám szomorkás szemeit, mire én átölelem őt.
- Khm khm khm... - köszörüli meg a torkát Damon, jelezve, hogy ő is ott van.
- Sajnálom. Sajnálom, hogy ezeket hallanod és látnod kellett. Kérlek, bocsáss meg. Bocsáss meg, Evelyn - suttogja a fülembe a szavakat Stefan, ügyet sem vetve Damonre.
- Most azonnal fejezzétek ezt be. Túl gyerekesek vagytok. Ez mar tőled is sok, öcsikém - neveti ki Stefant, mire ő valódi gyilkos szemekkel néz vissza bátyjára.
- Miért teszed ezt velem? - kezd közeledni Damonhoz, míg én próbálom visszahúzni őt, de sikertelenül.
- Ezt? Mégis mit? - húzza tovább a cica bajszát Damon.
- Először visszatérsz ide, annyi év után, pontosan akkor, amikor én is, aztán elrabolod Evelynt, majd előtte emlegeted Evat. Mindig a legmélyebbre nyúlsz, de magyarázd már el, hogy miért? Mit ártottam neked?
Damon közelebb hajol Stefanhoz és a lehető legkomolyabb arccal néz rá.
- Elvetted tőlem Evat, most pedig Evelynt is el akarod venni, csak ez nem fog menni, mivel Evelyn az enyém, ha tetszik, ha nem! Most pedig takarodj innen! Evelyn pedig itt marad.
- Erről ne is álmodj! - jelenti ki Stefan, mélyen a bátyja szemébe nézve. A hangja tele van gyűlölettel. A háttérből észreveszem, hogy Stefan keze jobbra nyúl, az asztal felé, ahol egy bicska található. Elmarkolja és egyenesen Damon fele tartja.
- Stefan! Ne! Hagyd békén! Ne veszítsd el a fejed! Nem ölheted meg! - próbálom leállítani.
- Igazad van. Nem ölhet meg, mivel már egyszer meg... - beledöfte. Tényleg beledöfte. Megtette. Stefanból gyilkos lett! Ez az egész egy rémálom. Zokogásba török ki. Nem bírom abbahagyni, pedig Damon nem is érdemli meg egyetlen könnycseppemet sem, azok után, hogy elrabolt és tulajdonképpen el akart sajátítani. De mégis. Stefan leszúrta. Valóban leszúrta. Damon összerogyva esik el, akár egy bábu. Stefan rám néz, majd felél közeleg, de nem tudok a szemébe nézni. Hogyan tehette ezt a testvérével? A tulajdon testvérével. Megölte. Szemrebbenés nélkül elvette a legnagyobb kincsét, az életét.
- Gyere. Elmegyünk innen - ragadja meg a karom, mire én leveszem a kezét magamról.
- Megölted - suttogom. - Megölted a tulajdon testvéred.
- Ez nem az...
- ...aminek látszik? - fejezem be a mondandóját, mire lehajtja a fejét, majd újból rám néz, vagy legalábbis próbál rám nézni. - Megölted őt, Stefan! Ezt hogyan lehet másképp érteni? Gondolkodás nélkül megölted! Te nem vagy normális! - ordítok, kifordulva önmagamból.
- Másképp nem tudnálak innen elvinni - magyarázza.
- És ez a megoldás?
- Csak lelassítottam - suttogja, miközben mélyen a szemembe néz, én meg vissza rá. Megáll bennem az ütő. Nem hiszek a fülemnek.
- Mit csináltál? - kérdezek vissza bizakodva, hátha van reális magyarázat erre.
- Lelassítottam. Nincs semmi baja. Csupán a mellkasába szúrtam egy bicskát. Ez neki semmiség. Inkább gyere most velem. Pár perc és magához tér. Kérlek gyere velem. Biztonságos helyre viszlek, ahol mindent el tudok magyarázni - fogja meg a kezem gyengéden. Ez hihetetlen. Egy elmebeteg család tagjai közé csöppentem? Az egyik elrabol semmi magyarázat nélkül, titkolózik a kilétéről és arról, hogy honnan ismer. Később kiderül, hogy mindenkinél jobban ismer, amit nem tudok hova tenni. A másik csak úgy idejön és leszúrja a testvérét. Ezt most mire tudjam vélni? Bárcsak érteném ezt az egész dolgot. Bárcsak végre logikus magyarázatot kapnék mindenre. Bárcsak mindez meg sem történt volna. Stefan keze még mindig az enyémet fogja, a szemei pedig az én szemeimet nézik és várják, hogy szóljak valamit, vagy legalább vele tartsak. Nem megy, Egyik sem megy. Nem tudok erre mit mondani és már nem is merek vele tartani sehova. Nem akarom, hogy bárhova is elvigyen. Elengedem a kezét és az ajtó fele pillantok. Egyenesen a lépcsőhöz megyek, mikor észreveszem, hogy ő nem követ engem. Ez meglep, hiszen az előbb még ő akarta, hogy vele tartsak. Lemegyek a lépcsőn és a bejárati ajtóhoz közeledek, viszont ekkor mar hallom a lépteit a hátam mögül. Megállok és lassan megfordulok.
- Tudom, hogy nem hiszed el egyetlen szavamat sem. Sajnálom hogy...
- Te csak ne sajnálj semmit. Persze, hogy nem hiszem el egyetlen szavadat sem.
- Eve, mindenre van logikus magyarázat, csak meg kell hallgatnod engem.
- Hallod is ilyenkor magad? Az egyetlen logikus magyarázat az, hogy mindketten buggyantak vagytok. Legfőképp te - ezzel már vissza is fordulok az ajtó fele, a kezem pedig a kilincsre teszem. Kis gondolkodás után végre kinyitom az és indulok kifele. Igazából indulnék kifele, ha valaki nem állná el az utamat.
- Helló, Steffi. Hiányoztam?
- Eva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése